AZ ELŐADÁSOK KIVONATAI
*** SZÖVEGEK ***
Gagyi Ágnes
(Pécsi Tudományegyetem, Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskola)
Kontextusok Hajas Tibor szövegeihez
A frissen kiadott Hajas
Szövegek
kétségtelenül erős új entry a magyar irodalomba. Ezzel együtt nem az
irodalom intézménye felől fogok beszélni róla, hanem azok szerint a
kontextusok szerint, amelyeket a szövegek kérnek.
Nem utolsósorban az lenne a kérdés, hogyan
érzékeljük ma a Hajas-jelenséget. Saját hivatkozott kontextusa szerint
semmiképpen nem. Egy olyan kérdés, hogy mi a művész sorsfeladata, ma
nemhogy nem hangzik érvényesnek, de egyenesen agresszív vagy
nevetséges. Mi lett azzal a végső általánossal, amivel Hajas
foglalkozik, eltűnt? Mi lett a léttel szűk harminc év alatt?
Nem a posztmodern könnyűség szempontjából állítom
ezt az érvénytelenséget. Úgy gondolom, nem lineáris változás történt a
Hajas fogalmaival:
nem ugyanaz
a kérdés lett egzisztenciálisból könnyeddé és elhasználttá. Maga a
szerkezet változott meg, amelyben ezek a fogalmak eloszlanak. Az én nem
ugyanazt jelenti a tapasztalatban, másként épül, mint a hetvenes
években. A közösségi igazság leépülésének legkeményebb modern
tapasztalata nem a mi fájdalmunk. Azok a csomók, amelyeket Hajas énnek,
társadalomnak, létnek nevez, ma nincsenek ott. Van ilyen, hogy én,
társadalom, meg lét, de máshogy oszlanak el, és más a súlyozásuk.
Utoljára szerény, rögtönzött módon ezt a két viszonyrendszert próbálnám
meg egymás mellé tenni.
k. kabai lóránt
(Miskolci Egyetem, Irodalomtudományi Doktori Iskola, A modern irodalom történeti és elméleti modelljei program)
Mit tudok a tükörről?
“Mit tudok istenről és a világ értelméről? Tudom,
hogy ez a világ van. Hogy úgy állok benne, mint szemem a saját
látómezejében. (Mert a szememet valójában nem látom.)” — mondta
Wittgenstein, viszont nem vette figyelembe a szinte magától adódó
kérdést: “Mit tudok a tükörről?”
E kérdés nyilván még fel sem merülhetett
Narcissusban, akinek legendája oly megtermékenyítően hatott Hajas
Tiborra. Mi pedig, tulajdonképpen helyzeti előnyben lévő
(anti-)Narcissusként, nemcsak hogy több értelmezési lehetőséget
láthatunk a tükörben és a tükörképben, nemcsak hogy jóval több
szituációt értelmezhetünk tükörhelyzetnek (olykor tükörparadoxonnak),
hanem lehetőségünk van a tükröződést akár metaforaként használni.
Hajas Nárcisz-versei milyen korrelációban állnak későbbi munkáival? Minek tükröződéseként “olvasható” az
Öndivatbemutató?
Ebből a perspektívából másképpen visszhangzik a “Használd a hangomat!”
imperatívusza? Ekvivalenssé válhat a “leválni a világról” vágya és az
egocentrikus kitárulkozás — (látszólag) paradox módon — önkioltó
gesztusa?
Valóban torzít a tükör? Vagy csak felcseréli a jobb
és bal oldalt? Vagy — homorú tükörként — valós képet ad, melynek csak
horizontális szimmetriája, a fejreállt kép tűnik furcsának?
Megtervezhető, megteremthető-e a “tökéletes tükörkép”?
S a végsőkig menve: milyen tükörből figyel a
“mindent látó szem”, a “nagy testvér”? Vagy nem is tükörből figyel,
hanem maga a tükör? A besúgójelentések mennyiben
tükrözik célpontjuk tevékenységét?
Beszélhetünk-e tükörről egyáltalán?
Mit tudok a tükörről?
Fenyvesi Áron
(Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, esztétika-művészettörténet szak, hallgató)
A test és annak nyoma Hajas Tibor művészetében, avagy Hajas és Deleuze
Jelen dolgozat egy elméleti fogáskeresés Hajas Tibor
életművén, főként a performansz műfaja felől közelítve, de ezen
keresztül természetesen az elemzés érinti irodalmi műveinek analóg
formakincsét is. Hajast eleddig egy anekdotikusnak diktált szűrőn
keresztül voltunk hivatottak ismerni, anélkül hogy komolyabb kísérlet
születetett volna arra, hogy bevonják elméleti diskurzusokba.
Leszámítva a művészettörténeti stíluskritikát, ami csatolta a bécsi
akcionizmus magányos figurájához Rudolf Schwarzkoglerhez, és Marina
Abramovichoz a műfaj egy másik kelet-európai emblémájához. A dolgozat
konkrét, szó szerint vett hasonlóságokat vél fölfedezni Hajas Tibor
gyakorlati, és Gilles Deleuze elméleti testfelfogása között, még ha
Deleuze, Francis Bacon festményei kapcsán fejti is ki nézeteit. Ez a
fajta, ún. „szervetlen test” teória akár a Sidpa Bardo szövegének
soraiban is kulminálhatna. A test itt is, ott is egymás mellé rendelt
szervek csoportosulása, megfosztva az agy, ha tetszik a
logosz
szervezeti dominanciájától. És ilyetén kiképzése folytán válik a test
rezonőr ideghálózattá, ami közvetlen ad le, és vesz fel impulzusokat az
idegrendszeren keresztül, anélkül, hogy ezek a reakciók tudatosulnának
az agyban. Gondoljunk csak az önkívületekre a Hajas oeuvreből, mint pl.
a rapidaltató beadása. Ez a testen kívüliség, azaz maga a
kívülség
egy másik kulcskategóriává válhatna, Emmanuel Lévinastól kölcsönözve. A
lévinas-i transzcendnciára vonatkozó gondolkodásmodellek egyébként
nagyban rokoníthatóak a hajasi felfogással, és szintén Lévinas
nyom
fogalmán keresztül lehetne megközelíteni az egész életművet, ami
ontológiailag tenné rendbe a különböző fennmaradt dokumentációkat,
ugyanis
ipszeitásával
legitimálhatná a művek töredékeinek elemzéseit, elkülönítve azokat a
performansz múlt idejű cselekménysorától. A cél elsősorban egy legitim
elemzés elkezdésének a próbája, a mitizálás tulajdonképpeni semmit
mondása után.
Csobánka Zsuzsa
(Budapest-Miskolc, Eötvös Loránd Tudományegyetem, magyar-esztétika szak, hallgató)
Szövegkáprázat
“Tanuld meg, hogy amit teszek, az úgy van jól; ha
teljesen rám bíztad magad, csak úgy van értelme az életednek, ha azt
egy istenre bíztad.”
Nem esik jól olvasni. A szöveg fölém kerekedik, erőszakos és akarnok, idővel pedig elhiteti, hogy én vágyom
rá.
Belém hatol, a magáévá tesz. Aztán kitárulkozik, és hagyja, hogy
kényem-kedvem szerint tegyek vele bármit. És akkor már nem ő akar,
hanem én akarom, de bármi áron.
A kezdeti finom mozgások, a már-már elegáns történet
egyre nyersebb lesz. Az ellentétek ráncigálják egymást, majd ez a
rapszodikus huzavona olyan dinamikát szül, hogy hangsúlyát veszteni
látszik az undor, a méltatlankodás. Lehet ezt nem szeretni. Viszont az
érzékelés dinamikája hidegen biztos nem hagy, és ha más nem, hát a
merészség nyűgöz le. Amiről nem lehet beszélni, az maga szólal meg.
A szöveg a halál felé mutat minden egyes sorával,
épp a totális érzéki élmények által kívánja felszámolni egyéniségét az
elbeszélő. A világról való leválás pedig itt azonosulhat az
istenüléssel.
Hogyan van mersze az elbeszélőnek ilyen módon, ha
úgy tetszik ennyi bűnnel kijelenteni is csak ezt a vágyat? Egyáltalán
mit ért ő vágy alatt, amikor azt mondja: “megvártam, amíg egy előre
eldöntött dologgal a saját gondolatodat találhatom ki; a te vágyadat
teljesíthetem”, vagyis hol van, ha van, a szabad akarat mindebben,
mennyiben sajátunk a vágy? Vagy ha rajtunk kívül áll, hol találkozik ez
a tudatunkkal, milyen szerepet talál magának?
És ki ez a
te?
Az ember itt kevés egyedül istenülni. A megszólított végigjárja
valamennyi nő szerepét, éppúgy veszíti el saját konkrét “formáját”,
autonóm létét, ahogy a beszélő. A magányos kielégülés határmezsgyéje
túl szűknek bizonyul, minduntalan átbillennek egy (te + én)-be, s bár
végig egy a szemszög, és keményen próbálja tartani saját terét,
szerepét az “én”, végül itt is ő maga akar mást, kínál szerepcserét,
tereket. Megízleli és megkívánja ezt a fajta istenülést, de
alapmotívum, hogy ő kívánja meg, őt izgatja fel, így sikerül
minduntalan tartania egy bizonyos távolságot a másiktól, a
megszólítottól. Mindig figyelmeztet magára a kezdeti “cél”: “a
boldogság, hogy kerenghetek, a pokol maga”; “minden akció egyetlen
irányba tart; és az út beléd és rajtad keresztül vezet”.
A másik birtokba vétele mégsem zárja ki az istenülés
aktusát, ha figyelembe vesszük, hogy a “te” és az “én” már-már helyet
cserélnek egymásban, valójukat elveszítik: “minden a mi tükrünk lesz,
nem téveszthetjük magunkat soha szem elől; megszakíthatatlanul
gyönyörködhetünk magunkban!”
Marczinka Csaba
(Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, történelem-magyar szak, végzett)
Hajas Tibor és a keleti filozófiák
I. Mikor ismerkedett meg a keleti filozófiákkal és
vallási irányzatokkal (taoizmus, zen-buddhizmus, Tibeti Halottaskönyv,
Misima Jukio írásai, Bhagavad-gítá, stb.)? Mennyire mélyült el bennük?
II.1. A keleti filozófiák hatásai Hajas írásaiban és
performanszaiban (önkioltás, Bal Kéz Útja, nirvána-érzés keresése,
halálfelfogás, transzcendens körkörösség). E vonások és kulturális
hatások milyen mértékben váltak önálló művészi programmá érett és késői
időszakában?
II.2. Mennyiben alkotott e közvetlen és közvetett
hatásokból (Hamvas, J. Evola és a bécsi akcionisták keleti tárgyú
írásai
és alkotásai) "önálló filozófiát"? És elválasztható-e "filozófiája" művészetétől?
III. Mennyiben más és egyedi a keleti filozófiák
szerepe Hajas művészetében, más magyar alkotókhoz képest(pl. Csontváry,
Gárdonyi Géza, Hamvas Béla, Tamkó Sirató Károly és Weöres
Sándor)? Mit látott ő másnak vagy másként a Kelet
kultúráiban?Összegzési kísérlet.
*** PERFORMANSZ ***
Marosán Bence Péter (Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, esztétika-filozófia szak, hallgató)
Hajas Tibor dionüsziái avagy a lázadás technikái
Mítosz nélkül lehet élni, csak kérdés, érdemes-e. A
modern ember látszólag legalábbis mítoszok nélkül él (a magát
felvilágosultnak tartó, szekularizált része legalábbis), a mélyben
azonban a régi archaikus gondolkodás sémái keményen és kérlelhetetlenül
érvényesítik a maguk jogát. „A mítosz megment, konzervál, életben tart”
– írta Hajas Tibor 1979-ben. Az egész társadalmi létet mítoszok szövik
át, melyeket kiiktatni nem tudunk, legfeljebb a tudattalanba szorítani,
elfojtani, hogy azután annál jobban átadjuk magunkat a hatalmuknak.
Mítoszokat teremtünk az eredetről és a célról, születésről és
elmúlásról, szexusról és aszkézisről. Az elnyomás és elnyomatás
ideológiái színtiszta mítoszok, melyekkel szemben mítoszokat teremtve,
vagy mítoszokhoz visszanyúlva lázadhatunk fel.
A mítosz az emberi testen keresztül lép a világba.
Ne tévesszen meg bennünket, hogy a mítoszok mindenekelőtt narratívákat
illetve narrációs struktúrákat jelölnek! Az emberi test, amennyiben
emberi, már maga is eleve egy narratíva része; alapjaiban itatja át a
nyelviség. A társadalmilag szabályozott gesztusok rendszere, a kinek
mit szabad illetve kinek mit lehet játékszabályai végső magyarázatukat
és értelmüket egy alapító elbeszélésben lelik. Egy ilyen alapító
narratívával a legélesebben úgy szállhatunk szembe, ha a mítosz
közvetítő közegével, a testtel a hivatalos mítosszal szembeni
ellenmítoszt, apokrifet kezdünk el írni vagy beszélni.
Ilyen ellenmítoszokat írt saját testével (néha mások
testével együtt) Hajas Tibor is; az egész body art ilyen mítoszok
teremtésére és elbeszélésére épült fel. Hajas performanszainak,
akicióinak és fotográfiáinak nagy része a test mítoszairól szóltak –
kiemelve a testet a hagyományos társadalmi konszenzus keretei közül;
ritualizálva a mindennapi életben szégyenlősen eltakart testi életet. A
testiség mítoszai főként az önfeláldozás, szenvedés, önkínzás és
érintés szimbólumai köré összpontosultak.
Ezekben a mítoszokban, és a mítoszokat
szertartásszerűen előadó modern dionüsziákban nem csupán a
Kádár-rendszer hol keményen elnyomó, hol finoman manipulatív technikái
ellen történő lázadásról van szó – a börtönt is megjárt művészben nem
elsősorban valamiféle sértettségtudat munkált. Nem is a modern
társadalom erősen prűd és érzéketlen valósága ellen lázad. A dionüsziák
lázadása magának a valóságnak a brutálisan antiutópikus jellege ellen
irányul, mely az emberrel szembeni totális közönyében nyilvánul meg. A
lázadás azonban maga is ambivalens, amennyiben eszköze a test, melynek
ugyanúgy ki vagyunk szolgáltatva, mint magának ennek a valóságnak, és
amely bizonyos módon maga is ennek a valóságnak a része.
Darida Veronika
(Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem, PhD hallgató)
Hajas Tibor : Virrasztás
Egy előadás elemzésére teszünk kísérletet
(megtéveszthetetlenségünk korántsem biztos tudatában). Ez a performance
az 1980. május 18-án, a Bercsényi Kollégiumban (Csömöri István, Vető
János, Ötvös Géza közreműködésével) bemutatott
Virrasztás.
Kísérletet tehetünk csupán az elemzésére, mivel a
performance, Hajas meghatározásával: testen keresztül érkezett
(megismételhetetlen) üzenet.
A nem szemtanúként néző vajon képes lehet érzékelni
a performer „intenzív, égető létezését“? Hiszen a performance során, az
általa keltett tűzben, „felemésztődik az esetlegesség és a kudarc; és a
néző válik bábuvá.“
De átélheti a néző, akárcsak részben is, a szintén
(élettelen) bábuként aposztrofált, performer tapasztalatát: a bukás, a
zuhanás tapasztalatát? Élet és halál határához közeledhet?
Mit élhet át, egy már megkésett néző, egy már jelen
nem lévő szemtanú, aki dokumentumok (videófelvétel, akció szöveg)
segítségével próbál közel kerülni, próbál belelépni - figyelmesen,
virrasztva- egy álom-tapasztalatba?
Benkő Krisztián
(Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, romantika program, doktorandusz)
Ez nem szivar (Hajas Tibor: Pótlások, 1974)
A
Kényszerleszállás című retrospektív Hajas-kiállításon
Pótlások
címmel kiállított fotósorozat művészetelméleti és -történeti
értelmezésére vállalkozom. Előföltevésem szerint a fényképek a teljes
életmű szempontjából megfontolandó szempontokat vetnek fel: új
megvilágításba helyezik az akciók, performance-ok, konceptuális művek
(dokumentációs) médiumát, a fotográfiát; a képeken megjelenő könyvek
egyben a
Szövegek olvasásához
is kiindulópontul szolgálhatnak (tárgykultusz, fetisizmus: 1. könyv,
amit nem olvasnak, hanem tárgyként használnak, például a lapjai közé
élveznek, 2. a
Szövegek mint szivar).
A
Pótlások
megközelíthető a hiány poétikája, a töredékesség, az üres helyek, a
befogadóra utaltság szempontjai alapján: a „kipótolt” részletek a
csonka egész elvontságához képest konkrét térben helyezkednek el, és a
megjelenő testrészek felkínálnak egy befogadói pozíciót. Ennek a
pozíciónak az elfoglalása lehet az intertextuális utalásokkal való
játék (Huxley, Népszabadság, The Importance of Dreaming).
A fénykép a fényképben motívuma tudatosítja a fotó
történeti narratívájának kérdésességét, és a fénykép valósághűségébe
vetett hit illuzórikusságát. A fotográfia hagyományos története abba a
narratívába illeszkedik, amely a festményeket utánzó piktorialisták
leáldozásától a társadalmi problémák (szocialista) realista
ábrázolásáig vezet, ez utóbbi lenne a fényképezés művészetté válásának
csúcsteljesítménye. Jean Baudrillard filozófiai paragidmaváltása óta
azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy a fénykép nem ábrázolja (vagy
utánozza), hanem kontrsuálja a valóságot. Hajas képein a fényképpel
„pótolt” egész olyan valóság, amely maga is fénykép. A kitárt ablak elé
helyezett tárgyak, a női ruha „életre kelése” megnyitja a képeket René
Magritte és a szürrealizmus irányába, de éppígy játékba hozza például
Joseph Kosuth három „széket” egymás mellé helyező konceptuális művét. A
Pótlások-on megjelenő szavakat Michel Foucault híres Magritte-esszéje (
Ez nem pipa) felől próbálom értelmezni – erre utal előadásom címe is.
Nemes Z. Márió
(Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, esztétika-filozófia szak, hallgató)
Tűzhalál magnéziumfényben – Hajas Tibor test- értelmezése és a „homo sacer”
Hajas számára a közönség csupán az átlényegülés
arénájául szolgált. Helyettük akart áldozat lenni, és helyettük akart a
Másba olvadni. A performanszok nem a közösséggel kommunikáltak, hanem
az Abszolútummal közöltek információt.
A katasztrófa a kiválasztottaké, vallotta. Az immoralitásból kizsarolt esztétikai energia, a
Képkorbácsolás
során megalázott felület, a végső („tetten” ért) pőre test, ha meg is
nyitja a Szakrális teret, ha sikeres is az utazás, akkor is magunk
mögött hagyjuk a művészeti kontextust. A művészet leveti a művészet
alakját? A siker egy gőgös „egyszemélyes” vallást jelent. A
sikertelenség nemcsak az utazást, a művet is megsemmisítheti. Hajason
túl Hajasban maradunk, de a művön innen és túl. Ha el is fogadjuk Hajas
játékszabályait az erdemény akkor is kétséges.
A magát istenembernek nyilvánító papkirály
hübrisze a legnagyobb tragikai vétség, a szakrális normaszegés, a
nefas
elkövetése nem csap át önmaga dialektikus ellentétébe. Ebből az
immoralitásból nem lehet Szentség. A szubverzió által kikerülünk az
ideológiai, társadalmi meghatározottságok alól, de a kísérlet
metafizikai bűne nem eredményez szakrális sikert. A saját test
„közvetlen jelenléte” által megidézhetőnek tartott transzcendencia
közvetlensége a hübrisz által negligálódik. Hajas a felület foglya
marad. Az ellentétek feszültségének ereje nem lendíti át a Szabadságba,
hanem konzerválja a kísérlet kudarcát. A Hajas-test szentség helyett
homo sacer csupán. Nem közvetlenség, hanem örök közvetítettség.
Pál Dániel Levente
(Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, magyar-portugál szak, hallgató)
Amputációk és dokumentumok
(Kísérlet a tudományos előadás és a performance határainak elmosására.)
RÉSZ: a test hét útja
a testnek, elsősorban ha az emberi testre gondolunk, számtalan útja van
a fogantatás és az oszlás utolsó pillanata között. hét művet rendezek
egymás mellé,
rövid időre hét fényt gyújtok, hét lehetséges alternatívából rendezek konstrukciót:
Rudolf Schwarzkogler (6.
akció)
Charles Manson (1969.
augusztus 9.)
Marina Abramović (tamás
ajkai)
Hajas Tibor (1980.
augusztus 9.)
David Nebreda
(autoportraits)
Richard Kern (the evil
cameraman)
Brian Warner (sAINT)
RÉSZ: dokumentum és dokumentum
az imént dokumentumokról beszéltem, abban a hitben, azt elhitetve, hogy
valódiak. azaz a hajasi „valóság” vagy „totális realitás” exemplumai.
megváltoztatom a fényt, most
dokumentumokról fogok beszélni. majdnem az előző kör, aztán elfelejthetjük mindet.
RÉSZ: konstrukció és dekonstrukció elmélete
értelemszerűen induktív folytatás. a hajasi ötlet kibontakoztatása.
test › szöveg
RÉSZ: a végső kérdés
az imént eljutottunk egy elméleti tapasztalathoz. értelemszerűen
deduktív folytatás: krisztus utolsó két performance-ének cáfolata
RÉSZ: a végső kérdés után feltehető kérdés
az éppen beszélő utolsó performance-ének igazsága és
igazsága
Fuchs Péter (Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, esztétika szak, hallgató)
Párbeszédkísérlet az élő szobrokkal – Performansz és társadalom
Nem is tudom, lehetett volna a címem puding és
társadalom, vagy inkább eperfagyi és társadalom(azt ugye többen
szeretik), de semmiképp sem hagyma. Persze a kérdés még mindig ugyanaz.
Hol van a művészet? És ki mondja meg mi az? Milyen cselekményt vagy
cselekménysorozatot tekinthetünk ún. performansznak? Vajon hány művész
áldozza életét munkájáért, vagy a közönségért? Mármint a „a műalkotás
létrehozásának folyamtában”. Levágva a kukiját vagy ilyesmi. Az biztos,
hogy évente, átlagosan, négy cirkuszi bohóc hal meg munkahelyi
balesetben. Megharapja a tigris, rálép az elefánt, vagy csak szívroham.
Esetleg mind egyszerre.
Mit lép a világ arra, hogy tegnap vakuba fejelt
valaki. Direkt. Egyáltalán tudnak róla? Érdemes holnap is megpróbálni,
hátha többen is látják? Vagy tegnap se látták, mert túl erős volt a
fény? 25 évnek kell eltelnie, hogy észrevegyék? Vagy többnek?
Előadásomban rövid történeti áttekintést próbálok
nyújtani arról, milyen cselekményeket illetve milyen alapon
tekintettek, tekintenek perfomansznak. Milyen hagyományai vannak ennek,
a gyakran egyszeri és megismételhetetlen művészeti kifejezésmódnak?
Azt próbálom megvizsgálni, néhány példán keresztül,
hogy azoknak, azok számára, akik nem rendelkeznek a magas kultúra
gyakran igencsak túlbonyolított kódrendszerével, vagy nem familiárisak
közegével, hogyan látják, hogyan ítélik meg, hogyan osztályozzák ezeket
a cselekményeket. Van-e rájuk bármilyen hatással ez a típusú művészet?
Látják-e egyáltalán? Segít ebben a múzeumi szintű rekonstrukció?
Lehet rekonstruálni az esetleges dokumentációkból, partitúrákból,
fényképekből magát az eseményt? Lehetséges-e egyáltalán egy jó,
megfelelő múzeumi bemutatás?
Nick
E-mail